Tuctuc, diumdisum, villanyzene és még megannyi pejoratív jelző, melyekkel az elektronikus zenét illetik manapság. De kik azok, akik eme verbális billogokat égetik szeretett műfajunk hámrétegébe? Magától értetődő, hogy, akinek a szíve 120 és 140 között dobban percenként, még véletlenül sem nevezné ily módon ezt a stílust, maradnak tehát azok, akik zenei éhségét tökéletesen kielégítik a média különböző csatornáin keresztül áramló szerzemények. Ezzel nincs is baj és isten igazából nem is szeretnénk kritizálódásba bonyolódni, hiszen ez a bejegyzés nem fikázó és nem térítő szándékkal íródik, sokkal inkább azért írjuk e sorokat, hogy kifejezzük, miért is életünk szerelme ez a zene és minden velejárója.
Az elmúlt hetekben természetesen mi sem vetettük meg a televízió kínálatának némely darabját, s gyakorta figyelemmel kísértük az X-Faktor válogatását, hiszen nem akartunk kimaradni a könnyfakasztóan nevetséges pillanatok sokaságából, miközben a valódi tehetségek felbukkanásának is kiváltképp örültünk.
Jó volt látni, ahogy az emberek euforikus állapotba kerülnek egy-egy kiváló performansz láttán, sőt mi több, olykor-olykor még mi magunk is libabőrösek lettünk, s mint azt tudjuk "goosebumps don't lie". Ám a műsor befejeztével feltettük a kérdést: elég lenne ennyi? Nos, nekünk biztosan nem. Nézzétek el a kissé teátrális kifejezést, de 'ahonnan mi jövünk' ott a libabőr mindennapos, sőt minden órás! Számtalanszor fordult elő, hogy egy újonnan hallott track alatt szűnni nem akaró hidegrázás kerített a hatalmába, amit újra és újra át akartunk élni, s át is éltük, mihelyst megnyomtuk a replay-t. Számtalanszor fordult elő, hogy bizsergést éreztünk a gyomrunkban, amikor egy régen nem hallott klasszikust dobott ki az iTunes shuffle módja. Számtalanszor fordult elő, hogy hetekig hallgattunk egy zenét megjelenése után, holott már hónapokkal előtte hallható volt egy majdnem teljes rip. Ez a fajta érzés az, amit csak az érthet, aki átélte már. Fanatizmus? Lehet. De annak sem az átlagos formája. A zenei fanatizmus, mint olyan legtöbbször előadók irányába összpontosul, míg nálunk ennek maga a zene, a dallam a centruma. Lehet ezzel vitatkozni, de gondoljunk csak bele a következőbe: manapság egy könnyűzenei felvételt legtöbbször a vokál-betét, s annak tulajdonosa ad el. Nagy valószínűséggel tized annyian hallgatnák egy Usher kiadvány instrumental-ját, mint azt, amelyen az ének is hallható, ezzel szemben az elektronikus zenében elég gyakorta fordul elő, hogy egy track 'csupaszon' mindenféle énekhang nélkül kerül kiadásra, és sikeressé. A zene iránti fanatizmust tovább igazolja azon tény is, hogy egy bulin bizony édes mindegy, melyik dj játssza le az éppen aktuális kedvencünket, nem kell, hogy ő legyen a producere, s mégis az égig emel minden egyes pillanata. Ezzel szemben annyira nem dob fel az a tény, ha mondjuk Vastag Csaba énekel egy Coldplay számot. Nyilván van köztetek olyan, akinek ez az egész eszmefuttatás felér egy "nesze semmi, fogd meg jól" megnyilvánulással, de egészen biztosan lesznek olyanok is, akik helyeslően bólogatnak eme sorokat olvasva.
Zárásképpen, arra kérnénk Titeket, hogy hunyjátok be a szemeteket, és gondoljatok vissza életetek legjobb bulijaira, amit a zene tett felejthetetlenné...
Feltételezzük, hogy kinyitották már a szemeiteket, hiszen anélkül nem olvasnátok most ezt.
Éreztétek, ahogy egy dallamos kiállás kényezteti a lelketeket, miközben lelkesen tapsoltok, izgatottan várva a folytatást? Éreztétek, ahogy a felépülő build egyre magasabbra emel Titeket, s adrenalin löketként pörgeti fel a szíveteket és az elméteket? Éreztétek, ahogy a drop hatására minden megszűnik létezni körülöttetek, és ugráljatok bármennyire is koordinálatlanul, egyszerűen nem számít mert csak Ti és a zene vagytok? Reméljük, hogy éreztétek. Mi éreztük már sokszor. Ez a mi drogunk, ezen kívül nem kell semmi más, mert sosem szeretnénk megmérgezni azt a fajta intimitást, ami az elektronikus zene és közöttünk létezik.
Üdv,
Beatdealers
